Szerzetesrendek a nagyváradi egyházmegye múltjában

 

 

A középkori váradi egyházmegyébe elsőként letelepülő és leginkább meggyökerező, számos monostort építő szerzetesrend a Szent Benedek reguláját követőké volt. Szent István királyunk – máig a legjelentősebb nemzeti ereklyeként számon tartott – szent jobbjának őrzésére Szent László király monostort alapított a Berettyó folyó jobb partján, a későbbi Szent-Jobb község területén. A bencések az 1460-as évekig birtokolták e hiteleshelyként is működő monostort. Feltételezhetően ugyancsak a bencéseké volt az akkor a váradi egyházmegyéhez tartozó Kalotaszeg almásmonostori és gyerőmonostori apátsága. Az előbbi már a tatárjárás előtt elpusztult, az utóbbiról a 14. századi okleveles adatok már mint világi lelkészségről emlékeznek meg. Gyerőmonostor kolostora elpusztult, ám románkori egyháza ma is áll.

 

Az egyházmegye területén nyolc ismeretlen rendű apátságot említ Bunyitay Vince, azoknak még fellelhető 13-15. századi okleveles és építészeti emlékeit elősorolván: a sok kérdőjelet felvető „De Curu”, a gáborjáni, az egyedi (Mindszent), a csoltmonostori, a szentimrei, a szentjánosi, a tordai és a gerlai. Ezek közül néhány szinte bizonyosan a bencések igazgatása alatt állt, és többségük nemzetségi monostor lehetett. Újabb feltételezések szerint a Berettyóújfalu melletti herpályi, illetve a belényesszentmiklósi romok egyaránt szerzetesrendi építkezések részei lennének. A Bunyitay okleveles kutatásai óta eltelt több mint egy évszázad régészeti kutatásai ugyancsak a bencésekhez kötik ez utóbbiakat is, továbbá a  pétermonostori, ugrai, bátori (Fekete-Bátor) és szerepi építkezéseket. Továbbra is ismeretlen rendű Szólát kolostora.

 

   

 

A 12. század első évtizedei során ide érkező premontreieknek három prépostsága biztosan volt az egyházmegye területén. A Szent István első vértanú Várad-előhegyi prépostságának történelmi jelentősége közismert, II. István királyunk alapítása jelentős hiteleshellyé vált. A 15. század derekán elnéptelenedett, majd Vitéz János és Kálmáncsehi Domokos váradi püspökök társaskáptalanná alakították, mely minőségében a prépostság országos levéltárát tovább kezelte. Jelentős szerepet kapott – a Mohács utáni időszakban, majd a protestáns fejedelmi korszak kezdetén – a váradi levéltárak őrzésében. A premontreiek érábrányi (Monostoros-Ábrány) monostorának egyháza mai napig áll, nyírpályi (Monostor-Pályi) kolostoruk helyszíne kérdőjeles.

 

Ágostonrendi prépostságként határozta meg a kutatás a dienesmonostori építkezéseket és az egykori bencés rendi szentjánosi monostort egy későbbi időszak tekintetében a ciszterci rendhez sorolta.

 

Az elsősorban városi környezetben oktatással és igehírdetéssel foglalatoskodó Szent Domonkos (Prédikáló) rend a fennmaradt levéltári források fényében Debrecenben rövid ideig működhetett, körösszegi és váradi klastromairól szintén kevés az adat. Körösszeget 1553-ban, Váradot 1557 után hagyták el végleg.

 

A ferencesek a 13. század közepétől telepedtek meg a váradi egyházmegye területén, hat kolostorukról, azoknak életéről és tevékenységéről bőséges adatok maradtak fenn (Várad, Debrecen, Gyula, Gerla, Szalárd, Telegd). Legnépesebb, váradi, Szentlélek titulusú klastromukat 1535-ben három tucatnyian lakták, többször is ott tartották tartományi gyűlésüket. Az utolsó ferencesek 1566-ban távoztak Váradról. A szalárdi egyház nem pusztult el, ma református templom, a hozzá csatlakozó egykori kolostorépület azonban már nem létezik. A konventuálisok váradi kolostorát régészeti ásatás tárta fel az utóbbi időben.

 

   

 

A pálosoknak – az egyetlen magyarországi alapítású szerzetesrendnek – négy ismert kolostora volt az egyházmegye területén. A Várad közelében lévő kápolnai klastrom 1321-ben már biztosan létezett és működését számos okleveles emlék világítja meg. A szintén Várad közelében, attól keletre fekvő Fugyivásárhely klastroma 1325 körül keletkezett. Szent Pál remetéi 1566-ban távoztak mindkét helyről. A már a bencések kapcsán említett szentjobbi kolostor az előbbi rend végzetes hanyatlása után jutott – királyi engedéllyel és a váradi püspök jóváhagyásával – a pálosok birtokába, majd 1556-ban néptelenedett el. Buzgó kolostora a negyedik az ismert itteni pálos alapítások sorában.

 

Alig tudunk valamit az ágostonosok váradi klastromáról, legkorábbi okleveles említése 1339-ből maradt fenn.

 

A női szerzetesrendeknek négy ismert kolostora volt az egyházmegye területén a középkor folyamán. Váradon a 14. század első felében működtek a beginák (ferences harmadrend), Várad-Velencén a ferencesek női ágának, a klarisszáknak volt rendházuk, mely egészen 1566-ig fennállt. A gyulai női klastrom rendi hovatartozása bizonytalan (feltételezhetően szintén begina), a szentjánosi a dominikánus apácák birtokába jutott Mohács után.

 

A reformáció térnyerésével és az Erdélyi Fejedelemség hatalmának itteni érvényesülésével egyidőben az összes szerzetesrend távozott az egyházmegye területéről. Várad közel másfél százados protestáns korszakának egyedüli katolikus szerzetesrendi intézménye a jezsuitáké volt, mely megszakításokkal ugyan, de 1576–1606 (?) között ellátta a katolikus hívek szervezett keretek közötti lelki szolgálatát és jónevű iskolát tartott fenn.

 

A török alóli felszabadulás új korszakot hozott a szerzetesrendekre is. A jezsuiták az ostrom után azonnal visszatértek Váradra, 1773-ig a katolikus nevelés legfőbb pillérei voltak az elemi és gimnáziumi oktatás terén egyaránt. Kezdetben a várban laktak, majd Olaszi városrészben, korábbi – koraújkori – működésüknek helyszínén (Szent Egyed kolostor) építkeztek. Templomot, kollégiumot, majd gyógyszertárat is építettek, létesítettek. Feloszlatásuk után (1773) a jezsuita szerzetesek egy része világi papként működött tovább az egyházmegye kötelékében. Gimnáziumuknak jogutódja volt a későbbi főgimnázium, mely 1778-tól Újváros főterén, a régi püspöki palotában működött. Rendházuk, összes tartozékaival együtt az alakuló görög katolikus egyház (püspökség) tulajdonába került.

         

A Rákóczi-szabadságharc Várad városára nézve végzetes harci cselekményeinek elcsitulása után lassan visszatértek a régi szerzetesrendek és újak is érkeztek.

A ferencesek ugyan már 1692 után megjelentek a városban, de építkezésre majd csak 1725 után gondolhattak. Kolostoruk és templomuk 1748-ra készült el. A rend feloszlatása után a ferencesek 1788-ban távoztak Váradról és templomuk az alakuló új, váradolaszi egyházközség plébániatemploma lett. Debrecenben 1716–1788 között működtek a ferencesek.

 

   

 

A pálosok az 1740-es évek elején kezdték el építeni templomukat és rendházukat. Korábban – a többi szerzetesrenddel együtt – a Szent Brigitta templomban miséztek. Működésének első évtizede során pálosokból állt össze a helyi papnevelde tanári kara. Feloszlatásuk után (1786) templomukat raktárrá alakították, majd 1808-ban az ide érkező premontreiek tulajdonába került, rendházukkal együtt.

 

Az egykori váradhegyfoki premontrei prépostság 1710-től a morvaországi, lukai apátság igazgatása alá került. A rend 1711-től helytartókat küldött az itteni birtokok vezetésére, kik a Váradolaszi főutcáján lévő adminisztrátori palotából intézték ügyeiket. Később a birtokukban lévő, város melletti Szentmárton-pusztán kezdtek építkezni, rendi konventjük és templomuk ott épült fel 1774-től kezdődően. II. József 1787-ben feloszlatta a rendet. Visszaállítására 1802-ben került sor, 1808-ban birtokba vették az egykori váradolaszi pálos templomot és a hozzá kapcsolódó rendházat. A jászói prépostsághoz csatolt váradi rendház a korszak legjelentősebb fiúgimnáziumát, majd főgimnáziumát irányította Nagyváradon. 1936-ig, majd 1940–1948 között zavartalanul működött az iskola, rendi tanárai magas színvonalon oktatták a tanuló ifjúságot, a 19. század első felében évi 3–400, később évi 6–700 diákot.

 

   

 

 

A piaristák debreceni rendházát 1719-ben alapították, hosszú ideig (1807-ig) a város plébánosai is e rend tagjai voltak. 1948-ig működő neves itteni iskolájuk 1721-ben nyitotta meg kapuit, rövidesen konviktussal bővült ki.

 

   

 

A kapucinusok 1725-ben érkeztek Váradra. Kezdetben az újvárosi temetőkápolna szomszédságában lévő és rendházzá átalakított kisebb épületet lakták, majd 1734–1742 között felépült a ma is látható kolostoruk. Kezdetben a német nyelvű igehírdetés volt egyik fő feladatuk. A kapucinusok váradi rendháza nem esett a II. József-féle feloszlatások áldozatává, így az 1948. évi kommunista intézkedésekig zavartalanul működhettek, mint Újváros egyedüli férfi szerzetesrendje.

 

A konventuális ferencesek (minoriták) Szilágysomlyón vetették meg a lábukat az 1730-as évek elején. Elemi-, majd középiskolát, püspöki gimnáziumot vezettek ott 1948-ig.
 

 

Az irgalmas rend első képviselői 1760 nyarán érkeztek Nagyváradra, és Olaszi városrészbeli kolostorukat – melyhez kezdettől kórház és gyógyszertár csatlakozott – 1770-re építették fel, melyet az elkövetkező századfordulón jelentősen bővítettek. Közel két évszázados áldásos működésük folyamán többezer beteget ápoltak és gyógyítottak, 1948-ban bekövetkezett erőszakos megszüntetésükig a térség jelentős egészségügyi intézményét vezették.

 

     

 

Az orsolyiták Kassáról telepedtek Váradra 1772-ben. Leánynevelő intézet létesítésére és vezetésére kaptak felkérést, és e feladatot folyamatosan teljesítették a rend működésének 1948. évi megszüntetéséig. Kezdetben négyosztályos elemi iskolát és bentlakást tartottak fenn, majd 1858-tól megindult a tanítóképezde és az elemi tagozat nyolcosztályossá bővült. A fokozatos szervezeti fejlődés végén polgári leányiskolává, majd leánygimnáziummá alakultak.

 

 

 

Az orsolyiták mellett a vincés nővéreknek (Paulai Szent Vince Szeretetleányai – Irgalmas nővérek) voltak elévülhetetlen érdemeik az egyházmegyei szegényápolás és oktatás terén. Az 1850-es évek végén érkeztek Váradra, ahol az egyházmegye segítségével a leányoktatás teljes vertikumát kiépítették (bölcsőde, óvoda, elemi és polgári középfokú leányiskola, óvónőképző). Újvároson az Immaculata intézetet, Olasziban a Szent Vince (Nógáll) intézetet és a Szent László menedékházat vezették, Várad-Velencén elemi iskolát működtettek. Gyulán árvaházat és ápoldát, Gyomán, Bélfenyéren és Szentjobbon ugyancsak árvaházat vezettek. Az 1930-as évek derekától fejlesztették korszerű kórházzá a korábbi Szent József szanatóriumot.

 

       

 

Debrecenbe 1896-ban érkeztek a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek, ahol a Svetits intézetet (a leányoktatás minden szintjén) vezették az 1948-ban bekövetkezett államosításig.

 

 

 

A mallersdorfi ferences nővérek 1897-ben kaptak felkérést ápoló tevékenységre a Nagyváradon lévő vármegyei közkórházban. A Szent Ferenc-rendi nővérek Szilágysomlyón kaptak megbízatást, kezdetben az elemi fokú leányoktatásra (1899), majd polgári leányiskola vezetésére (1909).