Zenébe foglalt imádság - zenei est Váradszöllősön

 

A Váradszöllősi Zenei Estek májusi sorozatának harmadik orgonakoncertje a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség és a Váradszöllősi Római Katolikus Plébánia által szervezett, orgonamuzsikát népszerűsítő koncertsorozat e heti alkalmának előadója 2016. május 22-én, a váradi közönség körében orgonaművészként és csembalistaként egyaránt ismert és kedvelt Erich Türk volt Kolozsvárról. Az 1972-ben született művész Kolozsváron kezdte meg tanulmányait Ursula Philippinél, majd Bécsben folytatta Michael Radulescunál. Csembalótanárai Ilton Wjuniski és Gordon Murray voltak. Pályáját a medgyesi szász evangélikus templom orgonistájaként kezdte, jelenleg pedig volt alma materében, a Kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián tanít orgonát, csembalót, hangszertant és kamarazenét. Romániának az egyik legjelentősebb régizenésze, a hazai és külföldi régizene fesztiválok gyakori vendége. Nagyváradon többször örvendhettünk színvonalas előadásainak, akár orgonistaként, akár a Transilvania Barokk Együttes csembalistájaként lépett fel. Számos hang- és televíziós felvétel örökítette meg játékát. Váradszöllősön is harmadszor ült az orgonához, hiszen 2010-ben és 2011-ben is fellépett itt (utóbbi alkalommal mesterkurzust is vezetett). A vasárnap este elhangzott műsortételek – az előző koncertekhez hasonlóan – egytől egyig a zene hangjaiba magasztosult imádság csodálatos alkotásai. A kezdő tömb az észak-német barokk orgonamuzsika három jeles képviselőjét idézte meg. Elsőként a Komm, heiliger Geist, Herre Gott (Jöjj, Szentlélek Úristen) lutheránus korál-dallam három szakaszos feldolgozását hallgathatták meg az érdeklődők Matthias Weckmann (1616? – 1674) műhelyéből, aki a kora barokk stílust képviseli Heinrich Schütz olaszos és Jan Pietersszoon Sweelinck északi ízlését ötvözve. Előbbi hatása a figyelemre méltó dallamiságban és harmóniában, utóbbié a tökélyre vitt variációs technikában ragadható meg. A következőkben a két nagy Bach-példakép, Dietrich Buxtehude (1637 – 1707) és Georg Böhm (1661 – 1733) alkotásaiból a Vater unser im Himmelreich (Mi Atyánk) dallamának két feldolgozását illesztette egybe jó ráérzéssel az előadó. A pásztori egyszerűséget fuvolahangokon megidéző négyszakaszos Buxtehude-alkotás a kiteljesedés vonalán kapott egy ötödik szakaszt Böhm rövidke de annál megragadóbb művében. Ezen a ponton döbbenhettek rá a zenekedvelők, hogy e mesterien megkomponált művek egy olyan mély keresztény hit megfogalmazásai, amilyenről csak a legnagyobb képzőművészeti alkotások tanúskodnak közvetlenül. Igen ám, de a zenei alkotások esetében ezt az üzenetet ki kell hogy „bontsa” a kottapapírból egy olyan valaki, aki nemcsak megérti az üzenetet, de ugyanúgy át is éli. Ezt tudja, éli és adja Erich Türk. Már-már ikonszerű az a látásmód, amely által a különböző zenei rajzolatok színt kapnak az orgonán a keze alatt. Ezt a hitélményt teljesítette ki a következő mű. Szentháromság vasárnapja van. A teljesség ünnepe. A tökéletes szeretetközösségé. Johann Sebastian Bach (1685 – 1750) – a mindenkori zeneszerzők közül a legnagyobb Szentháromság-tisztelő Bach – „csonkán” maradt nagyszabású zenei önmegfogalmazása, A fúga művészetének utolsó tétele, a Contrapunctus XIV hangzik fel. Az eredetileg négy részesre elgondolt négyszeres (azaz négy témát elindító, majd azokat részenként egymásba ötvöző) fúga harmadik részénél, épp saját zenei monogrammját – a B-A-C-H témát – szövi a szerző a nagyszabású mű szövetébe, mikor Isten magához szólítja. A 20. században tájainkon – Barcarozsnyón – születik meg az a muzsikus, aki kiteljesíti a torzót. A szász származású Erich Bergel (aki egyébként a Nagyváradi Filharmónikus Zenekar dirigense volt az 50-es években), nemcsak befejezi, de vonószenekarra is hangszereli a művet. Valószínű, hogy nem csupán a véletlen műve a műsorszerkesztés, de ha az is lenne, a kiteljesedés e gyönyörű példája megható épp ezen az ünnepen. Itt érdekes, sőt bátor fordulatot vett a műsor. Az elvont, elmélkedő jelleg átlendül az imádságos örömnek egy kifejezetten mozgalmas megjelenítésébe. A francia zene több évszázados hagyományra visszamenő sajátossága ez – a mozgást zenében ábrázolni, illetve azzal társítani – amit jól szemléltetett a következőkben felhangzó François Couperin (1688 – 1733) mű. A Messe pour les convents című orgonamise Kyrie tételének részeiben, különösen a záró Dialogue címűben, szabályosan megelevenedett, táncra perdült az orgona. Erich Türk mesterien használta ki a hangszer különböző pontjain elhelyezkedő változatok szembeállításával a térbeli lehetőségeket, s így a hallgatónak az volt az érzése, hogy a karzaton nem is egy hangszer van. Az imádság egy másik, korunkban sokszor lenézett módozatát jelenítette meg a zárómű, Jehan Alain (1911 – 1941) Litanies (Litániák) című alkotása. A második világégésben fiatalon elesett, nagyreményű francia orgonista-zeneszerző a mű mottójában ki is fejti a litániás Istenimádás lényegét: az ember az imádságban eljut oda, hogy szavaival már képtelen Istent szólítani, ezért azokat csak ismételgeti, ami által túllép a mindig szűknek bizonyuló értelmi szinten. Az imába mélyülésnek ez a formája magával ragadó zenei kifejezést ölt Alain művében egy hangzatos, neomodális köntösbe öltöztetett, erőteljes motívum csökönyös ismétlése által. A választékosan összeállított, az értelemre, érzelemre, sőt az érzékekre egyaránt apelláló műsort kitörő tapssal fogadta a sajnos kis létszámú, de annál lelkesebb közönség.

 

Schneider Arnold

 

 

 

 

Korábbi körlevelek