Csapatépítő tréning - beszámoló

 

Szer. Ópusztaszeren, a középkori monostor romjai között állva eszmélünk rá, hogymilyen sokatmondó tud lenni ez az egyszerű szó. Idegenvezetőnket hallgatva, gondolatainkban kutakodva rájövünk, hogy a legfontosabb magyar szavaink gyökere: szeretet, szerszám, szervezet... és még nagyon sokáig sorolhatnánk. 895-ben Árpád vezér nem véletlenül nevezte Szernek azt a helyet, ahol az ősmagyarok megvetették lábukat, hazára leltek és „szerét ejtették az ország egész dolgának”.

 

A ma már Ópusztaszer néven jegyzett település ad otthont annak a Nemzeti  Emlékparnak, amelyet minden magyar bölcsőjének tekinthet. A Nagyváradi Római Katolikus Püspöki Hivatal munkaközössége 2012. augusztus 31-én látogatott el ide Excellenciás Böcskei László megyéspüspök és Vakon Zsolt püspöki titkár kiséretében.

Már rég készültünk erre az útra és terveinket tett követte.

A természet szépsége, a tisztaság, az emberek kedvessége magával ragadó volt, és mi hagytuk, hadd vezessenek bennünket végig a múltbon, a közös múltunkon, és bár országhatár választ el bennünket egymástól, feltört bennünk az együvé tartozás jóleső érzése.

 

Múltbeli körsétánkat az emlékparkbeli Skanzenben folytattuk. Mihelyt beléptünk az 1920-as éveket idéző tanyasi iskola udvarába a „szigorú tanító úr” katonás rendre utasított bennünket és részeseivé is váltunk egy élménydús tanítási napnak.

Tovább vitt utunk a Nomád Parkba, ahol tanúi lehettünk a honfoglaló magyarok híres lovas harcmodorának, íjász tudományának.

 

Az emlékparkban töltött idő csúcspontja azonban a híres Feszty körkép megtekintése volt. Feszty Árpád híres munkája a honfoglalást oly módon ábrázolja, hogy hang effektusok felhasználásával fokozza a látogatóban a látottak által keltett érzelmeket. Egyszerűen lenyűgöző!

 

Az emlékparkban töltött idő végéhez közeledve a kijáratnál már várt ránk vendéglátónk, Lajos atya. Ottlétünk meghatározó és fontos szereplője, Kondé Lajos atya, a Szeged Csanádi Egyházmegye pasztorális helynöke, a belvárosi római katolikus templom plébánosa, aki „cinkostársával” Excellenciás Böcskei László nagyváradi megyéspüspökkel gondosan megszervezte első csapatépítő tréningünket.

 

Együtt folytattuk utunkat a mi kis csapatunkkal Szegedre, a „Napfény városába”. Szeged Magyarország déli határához közel a Tisza és a Maros folyók találkozásánál fekszik, de talán nem is ez a lényeges hanem a közös múlt, amely összeköt bennünket.

Szegedre érve elfoglaltuk szálláshelyeinket, majd a belvárosi plébániára mentünk, ahol már várt bennünket Lajos atya az ő lelkes munkatársaival. Együtt indultunk tovább városnéző körutunkra. Az 1879-es árvíz után teljességében újjáépült város látványa megerősítette a már bennünk született érzelmeket. Jó volt a szemnek, jó volt a léleknek!

 

Szeged felújított utcái, nevezetességei – a Fogadalmi Templom, a püspöki palota, a Móra Ferenc Múzeum a Munkácsy kiállítással, az egyetem és a rakoncátlan Tisza egyedivé teszik a várost.

A Dóm és az azt körülölelő tér a város legfőbb látványossága. Vendéglátónknak köszönhetően felmehettünk és megcsodálhattuk a Dóm fantasztikus orgonáját, a kántor úr pedig a látvány szépségét Vidor Toccata-jával fokozta.

A városi séta és a finom falatok után viszzatértünk a Dómhoz, ahol Lajos atya kíséretében felmehettünk a templom tornyába. Itt szemet gyönyörködtető, nem midennapi panoráma tárult elénk.

Estére mindenki kellemesen elfáradva, tele élményekkel tért szálláshelyére.

 

Szeged a Fesztiválok városa is. Itt el kell mondanunk, hogy látogatásunk időpontja nem volt teljesen véletlen. Ezen a hétvégén zajlott a Nemzetközi Tiszai Halfesztivál, amelyen a halászléfőzők között ott volt Lajos atya is az ő lelkes kis csapatával. Mint megtudtuk, részt vesznek a város minden jeles eseményén, részt vállalnak a szegediek életéből.

 

A Tisza partján összegyűlt sokadalomban helyet kaptunk mi is, a Temesvári Római Katolikus Püspöki Hivatal munkaközössége is, akikkel ismét jó volt találkozni, jó volt megtapasztalni az együvé tartoztozás örömét.

 

De eljött a búcsú ideje :

„Elindulunk mi is...hazaútra

Szívünk batyujában barátságot viszünk,

Amit hazaérve soha nem feledünk.”

 

Útban hazafele felkerestük az aradi Szabadság-szobrot, Zala György alkotását, amelyet 1890-ben avattak fel a 13 vértanú emlékére.

 

Amikor elindultunk Nagyváradról péntek volt, „szürke hétköznap”, de ünneppé tették számunkra a mi vendéglátóink. Az ünnepléshez pedig nem kellett más csak gyermeki képzelőerő, derű és főleg a közös öröm. Hisz minden ember sóvárog az ünnep után és egy olyan közösségről álmodik, amelyben ő is helyet kap, s amelyben ő is örömre talál.

 

Braun Enikő