A váradi püspökség megalapítása két szent király nevéhez fűződik. A magyarok apostoli királya, Árpádházi I. (Szent) István, Biharon, Nagyvárad közelében alapított püspökséget, 1010 táján. A területet, mely korábban az egri püspökséghez tartozott, a kalocsai főegyházmegyéhez csatolta. Ekkortól, a huszadik század első harmadáig Kalocsa volt Várad érseki központja. 1091-ben a kunok Bihar várát feldúlták, ekkor Árpádházi I. (Szent) László király a püspökség székhelyét a földrajzilag alkalmasabb, védhetőbb, közeli Körös-parti területre, a későbbi Váradra helyezte át.

 

 

Itt székesegyházat épített, mely később temetkezési helye és kultuszának megerősödésével az ország egyik legjelentősebb búcsújáró helye lett. Nem véletlen, hogy az uralkodóház több tagjának földi maradványait a középkor folyamán rendkívüli módon tisztelt és 1192-ben szentté avatott lovagkirály testének közelébe helyezték. Elég az 1437-ben elhunyt és végakaratának megfelelően Váradon, a szent uralkodó sírjának közelében eltemetett Luxemburgi Zsigmond királyra (egyúttal német-római császárra) utalnunk. Rövidesen plébániák sora alakult az egyházmegye területén, mely kezdetben a hatalmas kiterjedésű Bihar megye, idővel a szomszédos Békés, illetve Zaránd és Kolozs megye egyes részeire is kiterjedt. Váradon és az egyházmegye területén a 12. századtól letelepedtek a bencések, premontreiek, ágostonrendiek, majd a 13. századtól a ferencesek, domonkosok, pálosok is. A rossz emlékezetű 1241. évi tatár pusztítás után – melynek eseményeit Rogerius kanonok-főesperes örökítette meg a Carmen Miserabile c. visszaemlékezésében – elkezdődött a 16. század elejéig tartó szinte töretlen fejlődés, az egyházmegye aranykora. Váradon fejlett kézművesipar bontakozott ki, a püspökvár területén káptalani iskola alakult, a tudós, többnyire itáliai egyetemeken iskolázott kanonokok környezetében a magyarországi humanizmus egyik jelentős centruma alakult ki. Országos jelentőségű főpapi könyvgyűjtemények alakultak Váradon és közismert, hogy Vitéz János püspök (1445-1465) magánkönyvtára a világhírű Bibliotheca Corviniana alapjait képezte. A székeskáptalan a keleti országrész egyik legjelentősebb hiteleshelye volt, működésének ismert emléke a Váradi Regestrum, a káptalan 1208-1235 között készült jegyzőkönyve, mely a székesegyházban tartott istenítéletekről és számtalan jogügyletről tudósít.

 

 

A váradi egyházmegye a középkor folyamán hat főesperességből állt: bihari, békési, kalotai, homorogi, köleséri és szeghalmi. A korszak végén az egyházmegyének több mint 300 plébániája volt, legalább 400 áldozópap szolgált területén! Az egyházmegye tekintélyes nagyságú birtokainak szerkezetét jól ismerjük, többek között az 1375 körül készült káptalani statutumok adataiból. Mátyás király korától – a 18. század végéig – a váradi püspökök Bihar megye főispáni tisztét is viselték.

 

A mohácsi katasztrófa (1526) utáni időszakban, a politikai erőviszonyok megváltozása és a reformáció gyors tiszántúli terjedése nyomán, 1566-ig a katolikus egyház összes intézménye távozni kényszerült Váradról és az egyházmegyéből. Közel százharminc esztendőn át a kinevezett váradi püspökök nem tehették be lábukat saját egyházmegyéjük területére. A katolikus jelenlét a 16/17. századok fordulóján rövid ideig itt működő jezsuitákra korlátozódott, ám tevékenységüknek köszönhető a váradi születésű Pázmány Péter indulása.

Az egyházmegye megalakulásától 1566-ig terjedő időszakból 46 püspök és több mint 600 kanonok és székesegyházi oltárigazgató nevét ismerjük. 1566 után 13 püspök viselte névlegesen a váradi püspöki címet, majd a 32 évig tartó (1660-1692) török hódoltatás és a városnak a császári csapatok általi felszabadítása után Benkovics Ágoston pálos rendi szerzetes ténylegesen is átvehette a visszaállított, restaurált egyházmegye vezetését, kinevezett püspökként. Ekkorra (1692) elenyészett minden, amit több évszázad alatt alkotott az egyházmegye: az impozáns székesegyház teljes berendezésével és a királysírokkal, templomok, plébániák, épületek, anyagi javak, birtokok és hívek. A 17/18. századok fordulóján az egyházmegye területén gyakorlatilag nem éltek katolikus hívek.

A 18. század az újkori egyházmegye meghatározó, rendkívüli fontosságú időszaka. Benkovics Ágoston (1681-1702), Csáky Imre (1702-1732), Csáky Miklós (1737-1747) és Forgách Pál (1747-1757) püspökök neveihez az újjáépítés, az intézmények megszervezése és elindítása fűződik, Patachich Ádám (1759-1776) tevékenységéhez mindezek kiteljesítése, a pompás barokk főpapi udvar megteremtése. A század közepéig az egyházmegye visszaszerezte korábbi földbirtokait, melyek működésének, fejlődésének mindenkori anyagi alapját képezték. Birtokai az ország leggazdagabb egyházi intézményévé tették.

 

 

Az egyházmegye területe módosult a középkori állapotokhoz képest, hiszen elveszítette a Belső-Kalotaszeget (Bánffyhunyad környékét), viszont bekebelezte a korábban az erdélyi püspökséghez tartozó Kraszna és Közép-Szolnok vármegyéket. Továbbra is azonban Bihar és Békés megyék jelentették a szilárd talajt.  A főesperességek száma négyre csökkent (székesegyházi, békési, krasznai, középszolnoki). Ismét megtelepedtek a szerzetesrendek, ferencesek, jezsuiták, pálosok, premontreiek, kapucinusok, irgalmasok, orsolyiták.

1692 után az egyházmegye számára a papokat a kassai Kisdianumban nevelték, majd a helyi szeminárium az 1741. évi alapítása után fokozatosan átvette az előző helyét. A 18. század folyamán évente 10-12 klerikust tartott el a váradi egyházmegye saját papneveldéjében. Az intézményhez Csáky Miklós püspök nyomdát is szervezett.

Feltétlenül meg kell említeni, hogy a váradi görög katolikus egyházmegye és püspöksége létrejötténél a latin szertartású főhatóság bábáskodott. A 17. század végétől meginduló, a bihari románság körében megindított erőteljesebb térítés mozgatója a latin püspökség volt. A létrejövő görög szertartású plébániák, majd fontosabb intézmények (esperesség, főesperesség, rítusvikariátus) anyagi és intézményi hátterét a latin főhatóság jelentette. Az önálló váradi görög katolikus püspökség létrejöttekor (1778) a leggazdagabb latin uradalom – a belényesi – uralkodói szándékból teljes egészében átkerült az új görög főhatósághoz és a továbbiakban működésének szilárd anyagi hátterét jelentette.

 

 

Mint láttuk, a 18. század elején alig voltak hívei a visszaállított egyházmegyének. Az újjáépítés során lassan, de gyarapodott a hívek létszáma. A betelepítés jóval jelentéktelenebb volt mint a déli Bánság és Bácska, vagy Szatmár vidéke esetében. Benkovich idejében az egyházmegyének mindössze két plébániája volt, 1732-ben 11, 1747-ben 25, 1776-ban 35, 1785-ben 43, 1813-ban pedig 52. Néhány jelentősebb vidéki, falusi plébániától eltekintve (Bélfenyér, Kárásztelek, Szentjobb, Székelyhíd stb.) elsősorban a nagyobb községek, mezővárosok, központi helyek katolikus lakossága növekedett jelentős mértékben a 19. század elejéig (a bihari Nagyvárad, Belényes, Margitta mellett a békési Békéscsaba, Békésszentandrás, Gyula, Endrőd és a szilágysági Szilágysomlyó).

 

Az egyházmegye számára a 19. század a csendes gyarapodás korszaka volt. 1692-1902 között 18 főpásztora volt a váradi egyházmegyének, közülük 9 a 19. század folyamán működött. Számtalan új oktatási, szociális, közegészségügyi intézmény született a székvárosban és megyeszerte, az egyház közvetlen alapításaként vagy támogatásával.

 

 

Mindezen intézmények és épületeik (számukat tekintve több száz) a mai napig szolgálják a közjót, nagyobbrészt új tulajdonosaik kezelésében. Az 1807-ben a székeskáptalan keretében létrehozott hat irodalmi stallum a 19. század folyamán Nagyváradnak és az egyházmegyének a magyarországi tudományos életben betöltött kiemelkedő szerepét indukálta. Tudós főpapok sora élhetett e stallum jövedelmeinek felhasználásával részben vagy teljes egészében a tudománynak – méltó utódaiként Gánóczy Antalnak, Pray Györgynek vagy Schönwisner Istvánnak, a korábbi tudós váradi kanonok társaknak – gondoljunk itt akár Rómer Flórisra, Fraknói Vilmosra, Bunyitay Vincére vagy Karácsonyi Jánosra. Nem mehetünk el említés nélkül Ipolyi Arnold püspök (1886) személye mellett sem, aki bár élete alkonyán igen rövid ideig volt váradi főpásztor, a halála után Váradról Esztergomba kerülő műgyűjteményével megalapozta a Kárpát-medence legjelentősebb keresztény múzeumát.

A plébániák száma a milleneumi sematizmus összeállításakor (1896) 66 volt és ezzel gyakorlatilag elérte újkori történetének maximumát. Az egyházmegye híveinek száma ekkor 121.000 fő volt. Ebből 52.000 fő a bihari területen, 58.000 fő Békés megyében és 11.000 fő a krasznai és közép-szolnoki főesperesség területein lakott. Ez a szám csekély mértékben nőtt az 1910-es évek végéig. Az egyházmegye területén a római katolikus vallás hívei hagyományosan kisebbségben voltak, hiszen a századfordulón a 121.000 római katolikus mellett 390.000 református, 180.000 görög keleti, 140.000 görög katolikus, 90.000 luteránus és 30.000 izraelita vallású lakos élt.

 

 

Az első világháborút követő határváltozások, majd a Szentszéknek 1929-ben a román állammal kötött konkordátuma nyomán radikálisan megváltozott a váradi egyházmegye tényleges területe. Elveszítette a még egy ideig apostoli kormányzóságként működő Magyarországra került részeket és így híveinek majdnem felét.

 

 

1923-ig az első román agrártörvény utasításai megfosztották az egyházmegyét hatalmas földbirtokainak, erdeinek javától. A központi intézmény jelentősen gyengült az 1929. évi konkordátum rendelkezése nyomán, mely összevonta a szatmári és a váradi egyházmegyéket.

Az állapot (rövid, 1941-1948 között tartó időszaktól eltekintve) 1982-ig állt fenn. 1947 után a kommunista állam megfosztotta a püspökséget, a területén működő szerzetesrendeket és a plébániákat a megmaradt ingatlan és ingó javak zömétől. Elvették, államosították a maradék földbirtokaikat (összesen legalább 8.000 hektár szántót, erdőt, szőlőt stb.), iskoláikat, egészségügyi és szociális intézményeiket, bérházaikat, műgyűjteményeiket, levéltáraikat, könyvtáraikat. A kíméletlen ateista rendszer garázdálkodásának lesújtó következményei voltak, a patinás, nagy multú egyházmegyét romokba döntötte.

Az 1990-ben teljes joghatósággal visszaállított püspökség jelenleg az intézményépítésre összpontosít. Prioritásként kezeli az egyházi szociális intézmények hálózatának megerősítését, a fiatalság irányában való nyitást, a papi utánpótlás biztosítását, a visszaszolgáltatott ingatlanok ésszerű hasznosítását, az egészséges keresztény szellemiség erősítését híveinek és az egyházmegye területén lakó más felekezetű lakosoknak körében. Ugyancsak nagy hangsúlyt fektet az anyagi alapok és az ingatlanok helyzetének tisztázására, az állami kezelésben lévő de mai napig egyházi tulajdonban lévő, esetenként államosított ingatlanok és ingóságok törvényes úton való visszaszerzésére.

Jelenleg 60 plébániája van az egyházmegyének és mintegy 64.000 híve. A többségi magyar ajkú hívek mellett a Rézhegység környezetében 5 plébánián jelentős szlovák közösség él. Nagyváradon, az egykori kapucinus rendházban működő személyi plébánia látja el a román ajkú hívek pasztorációját.

 

KÉPGALÉRIA

 

A püspökség történetének fontosabb irodalmai: