Bevezető

Három és fél évtizedes aulai szolgálatom alatt rengeteg papi anekdótát hallottam mind elöljáróimtól, mind pap kollégáimtól, és nagyon sokszor mondogatták, milyen jó volna ezeket megörökíteni az utókor számára is. És amikor elolvastam Nagy Márton „Régi idők, régi nevek” című humoros írását, elhatároztam, hogy én is leírom ezeket az anekdótákat, és átadom az érdeklődőknek, mert a vidámság, a humor a jó lelkiismeret velejárója, és a nevetés nagyon jó szív-gyógyszer is lehet. Ezért adtam az írás címéül a Szentírás mondását – egy kissé megváltoztatva –, amely szerint: „A bor vidámítja az ember szívét” (Sir 40, 20), hogy:

Nemcsak a bor vidámítja az ember szívét!

Kívánom szívből, őszintén, hogy – e sorokat olvasva – sokat nevessenek, jó hangulatra derüljenek, és feledkezzenek el a mindennapok ügyes-bajos dolgairól, és a legnagyobb gondok között se felejtsék el, hogy: nem mi találtuk fel a spanyol viaszt!

Gyermekkoromban a pap, mielőtt felolvasta volna az evangéliumot, ezt mondta: „Hallgassuk istenfélelemmel!”: Én most azt mondom: Olvassuk felüdüléssel!

Nagyvárad, 2003 Húsvétján

Mons. Fodor József

általános helynök

A barátok nősülhetnek

Az erdélyi egyházmegye 1848-ban zsinatot tartott Kolozsvárt, amelyen természetesen Kovács Miklós püspök elnökölt. A korszellem hatása alatt szólásra emelkedett az egyik pap, s indítványozta, hogy a coelibátus eltörlése érdekében a zsinat Rómában tegyen lépseket. A beszéd kissé hosszúra nyúlt, el is fárasztotta a püspököt, aki a terjengős indoklás alatt elszundított.Csak akkor ébredt fel, amikor az indítványozó befejezte beszédét.

Mindenki a püspökre tekintett, hogy mi véleménnyel lesz az előterjesztett javaslatot illetően; a püspök pedig kimondta a döntő szót:

– Rendben van, ezentúl nősülhetnek – a barátok!

Mire figyelmeztették, hogy a barátokról szó sem volt, ő azonban határozottan és ellentmondást nem tűrő hangon megismételte a döntést:

– Mondtam már, hogy ezentúl a barátok nősülhetnek!

Ezzel az egész indítvány nevetségbe fulladt, s tanácskoztak másról.

A káptalan bormérése

Az erdélyi egyházmegye egyik legérdekesebb, s kétségtelenül legeredetibb papja volt a székely Imets Fülöp Jákó, aki gimnáziumi igazgató korában az egész magyar történelmet rigmusokba szedte, s így tanította növendékeinek. Hogy milyenek lehettek ezek a rigmusok, arra némi világot vet a jó Imets sírfelirata, amelyet előre elkészíttetett sírkövére maga vésetett fel:

„Itt nyugszik Imets Jákó,

Csíksomlyói igazgató.”

Kanonok volt már akkor, amikor a gyulafehérvári káptalan egyik ülésén arról folyt a vita, hogy a székeskáptalan tulajdonában lévő kocsmát házikezelésbe vegyék-e, vagy adják ki bérbe. Imets amellett volt, hogy vegyék házikezelésbe, s ugyancsak tüzelt indítványa mellett. Persze nem mindenki volt ezen a véleményen, s a gondolat egyik ellenzője minden vitatkozás helyett csak annyit mondott:

– Rendben van. Vegyük házikezelésbe, de ahhoz ragaszkodom, hogy a káptalan bormérése ajtajában ez legyen a cégtáblán:

„Ez itt sör- és borcsarnok,

Tartsa Imets kanonok!”

A házikezelésből semmi nem lett.

Fején a szeget!

A szilágysomlyói minorita gimnázium nagyhírű tanára volt Mahalcsik Titusz atya, akit a diákság egyszerűen csak Titusz bácsinak titulált – persze csak a háta mögött. Szokása volt, hogy erősen krákogott, s az enyhébb napokon nyitva lévő ablakon egyszerűen kisercintett az utcára. Ezt látva az egyik nebuló, figyelmeztette:

– Tanár úr, kérem, ott a köpőláda; ne tessék kiköpni a világba!

Mahalcsik nem jött ki a sodrából, hanem csendesen csak ennyit mondott:

– Kedves fiam, te még kicsike vagy, s így nem érted meg, amit mondok, de majd az én koromban belátod, hogy a világ az igazi köpőláda… Kivált a mai világ¼

És magyarázott tovább.

Csendes affér

Somogyi Ferenc váradegyházmegyei pap, aki valamikor kármelita volt, egy alkalommal megyéspaptársával ment a Kossuth Lajos utcán. Pesten járt, s egyik nap találkoztak Szirmai Árpád kanonokkal, akit nagy udvariasan köszöntöttek. Szirmai még nem ismerte Somogyit, azért a közös ismerős paptárs bemutatta:

– Engedje meg, kanonok úr, hogy bemutassam egyházmegyénk legújabb papját, akit most vett át az apostoli kormányzó úr a karmelita rendből.

Szirmai igen barátságos volt a másik paptárshoz, de Somogyit kissé lekezelte, ami nem volt ugyan feltűnő, de Somogyi észrevette.

Kis idő múltán ezt a patársat egy vidéki ismerőse üdvözölte nagy örömködések közepette, s kissé megállította. Szirmai és Somogyi mentek tovább. Ekkor aztán Szirmai elkezdte a vallatást az ő szokásos modorában:

– Kicsoda is maga voltaképpen?

– Somogyi Ferenc.

– Melyik rendből jött el maga voltaképpen?

– A karmelitáktól.

Azután szolgálati beosztása felől érdeklődött.

– Hol is van maga most voltaképpen?

Mire Somogyi így felelt:

– Én most voltaképpen Budapestene vagyok, a Kossuth Lajos utcán¼

Szirmai szó nélkül otthagyta.

Érthető beszéd

Vass József jó ideig igazgató volt a pesti Szent Imre Kollégiumban. Ebben az időben történt, hogy felkereste egy előkelőség, aki gyremeke felvételét kérte tőle. Kissé későn, mert a jelentkezési határidő régen lejárt, s a helyzetet súlyosbította, hogy az idejében jelentkezettek közül is sokat vissza kellett utasítani. Nem volt hely.

A szóban lévő előkelőség azzal akarta kérését alátámasztani, hogy egészen különös módon érvelt:

– Én, kérem, nagyon-nagyon szeretném, ha fiam bejuthatna a kollágium diákjai közé – kezdte az apa – s ha kell, fizetek érte dupla díjat, mert a fiatalságnbak szüksége van a vallásra, hogy legyen, ami féken tartsa.

Ezeket mondván, várta a hatást. A hatás nem is maradt el, mert Vass József válaszolt reá:

– Uram, a maga fiacskáját nem vehetjük fel, mert késve jelentkezett, s ezzel tartozunk azoknak, akik idejében jelentkeztek, de férőhely hiányában kimaradtak. Egyébként ne felejtese el soha: a fiatalságnak kell a vallás, hogy tisztességesen tudjanak élni; az öregeknek pedig kelle a vallás, hogy tisztességesen tudjanak meghalni. És én igazán nem tudnám megmondani, hogy a kettő közül melyik a fontosabb¼

Több szava nem volt, ezt azonban megértették.

„Nagy dolog a papi pálya”

Mindig derűs lelke erősen hajlott a szelíd és finom tréfálkozásra. Közismert dolog, hogy nagy barátja volt a csendes, magányos sétáknak, s ezt a szokást tartotta püapök korában is.

Egy vasárnap kora délután nekivágott egy ilyen sétának. Nem az országúton, hanem csak úgy toronyiránt, gyalogösvényeknek. Pár óra múltán megérkezett az egyik plébániára, benézett a templomba, majd bekopogtatott a plépbános úrhoz. Otthon találta. Hosszú szárú pipával ott ült egy kényelmes fotelben, nmellette fehér hajú, jóságos anyukája, s azzal szórakoztak, hogy gramofon lemezeket hallgattak. A püspök érkezése érthető örömet keltett, fogadta a plébános úr nagy tisztelettel, s menten elhallgattatta a gramofont. A püspök azonban kérte:

– Folytassuk csak, plébános úr! Majd én is hallgatom¼ Mind a ketten dolgoztunk ma annyit, hogy kissé szórakozhassunk is¼

– Ha olyan kegy, Püspök Atyám, én szót fogadok. Ha nem, másik lemezt keresek ki, megvan nékem Haydn: Teremtés oratóriuma is¼

És nagy iparkodással keresgélni kezdett a lemezek között. Meg is találta, már éppen tette volna fel, amikor kopogtatnak: az egyházfi hozta be a templomi csengőperselyt. Elvette tőle, s visszament a gramofonhoz. A lemezt feltette¼ A szokásos sercegés¼ s kezd énekelni egy pompás női hang:

„Nagy dolog a papi pálya,

Benne az öröm kevés,

Éhgyomorral kell misézni,

És nezhéz a böjtölés¼”

A jó plébános úrban még a lélek is hanyatt vágódott. Prohászkának pedig még a könnyei is potyogtak, úgy nevetett. Nem a teremtés oratóriuma volt ez, hanem Harmata Ilonka, régi idők híres énekesnőjének egyik pompás száma.

– Bocsánatot kérek – mondta zavarban a plébános úr – ez a csengős persely megzavart, elcseréltem két lemezt¼

– Annyi baj legyen, plébános úr! Halljuk csak tovább¼ Jó azt tudni, hogy mások miként vélekednek a papi életről!

Mihály „cár”

Prohászka Ottokár egy alkalommal Debrecenben vendégszerepelt, s természetesen a plébániának volt nagyon szívesen látott és nagy tisztelettel övezett vendége. Ezen időtájt Prohászka nemzetgyűlési képviselő volt, Csernus Mihály, a későbbi endrődi apátplébános, aki akkori debreceni segédlelkész a battonyai kerületnek volt nemzetgyűlési képviselője. A plébánián a levescsengő elhangzása után asztalhoz gyülekeztek a plébánia tagjai, s nagy reverenciával tisztelegtek Prohászka püspök előtt. Alig ültek asztalhoz, még el sem kezdték a leves kanalazását, Prohászka megkérdezte Csernustól:

– Mi újság a kerületedben, Mihály testvér?

Csernusból csak úgy dőlt a szó:

– Felháborító állapotok vannak, de közévágok én az egész társaságnak! A főispán miatt interpellálok, az alispánnak fegyelmit akasztok a nyakába, a vármegyei főjegyzőt elcsapatom, az árvaszéki ülnöknek pedig kitekerem a nyakát¼

S utána még egy sereg jóslat arról, hogy minemű szomorú vég vár azokra, akik vele szemben ellenkezni merészelnek a kerületben. hogy így elbánik velük és úgy elbánik velük. Prohászka és az asztaltársaság minden tagja csendesen hallgatta Csernust, s amikor az beszédje végére ért, Prohászka halkan, a maga mellét kissé megütve, csak ennyit mondott:

– S mindezt én, Csernus Mihály¼

Mondani se kell, hogy kiszakadt a nevetés mindenkiből, Csernus egy szempillantás alatt veresebb lett, mint a főzött rák, de ebéd végén Prohászka megsimogatta:

– Ne búsulj, Mihály, rend lesz a te kerületedben nyakak kitekerése nélkül is¼

Ki lesz a prímás?

Halála után kissé sokáig volt üresedésben az esztergomi érseki szék. Hosszú idő eltelt, amíg Vaszari Kolost kinevezték. Samassa József egri érsek egy alkalommal látogatóban volt Szápáry akkori miniszterelnöknél, s érdeklődni akart affelől, vajon ki lesz az új prímás. Fel is tette a kérdést ilyen irányban, de csak ennyit kérdezhetett:

– Szabad érdeklődnöm excellenciádtól, ki lesz a pri¼, mert itt nem éppen nagy udvariassággal rávágta Szápáry:

– … Más!

Samassa, aki különben mesterien tudta leplezni érzelmeit, soha nem felejtette ezt el Szápárynak.

Hazai termés

Csiszárik János címzetes püspök ölestermetű, szép szál ember volt, akit azonban mégsem termete miatt csodáltak meg legjobban, hanem kissé túlméretezett orra miatt, amely akkora volt, mint jóközepes uborka. A nagyon kedves modorú főpap, mint követségi tanácsos, sokáig szolgált Rómában, ebből az időből való ez a róla szóló történet is.

Egyik alkalommal villamoson ül, s nagyban olvasgatja a papi zsolozsmás könyvét. Egyik megállónál fiatal pár száll fel a kocsiba, s az asszonyka, megpillantva Csiszárikot, némi szörnyülködéssel ugyan, de ékes magyar nyelven odaszólt férjének:

– Nézd, Pista, mekkora orra van ennek a talján papnak!

És alaposan megbámulták mindketten. Csiszárik pedig befejezte a zsolozsmát, a könyvet eltette, az asszonykára ránézett, elmosolyogta magát, és csak ennyit mondott – persze magyarul:

– Hazai termés, asszonyom, azért ilyen szép nagy¼

Az asszonykának még a fülcimpája is rákveres lett, a férfi pedig sietve bemutatkozott, hogy bocsánatot kérjen a felesége nyelvének gyorsaságáért. Talán mondani sem kell, hogy Csiszárik csak derült az eseten, s őmaga sokszor emlegette.

Három szemtelen fráter

Évtizedekkel ezelőtt nagyhírű missziósatya volt a jezsuita Varga István. Bukovinai csángó szülők gyermeke, aki nagyon jól értett a nép nyelvén, s országszerte eredménnyel dolgozott. Szerették is nagyon mindenfelé. A szerzetesrendek azóta sem termeltek ki hozzá fogható népszónokot – lévén, hogy más a népszónok, s megint más a népieskedő szónok.

Varga páter egy alkalommal vidéken tartott misszióról volt hazautazóban. Pestre tartott, bizony fáradt volt kissé. A fülkében négyen utaztak, három fiatalabbforma férfi ült még ott. Ezek hangosak voltak, viccelődtek, nevetgéltek, értetlenkedtek.

Egyszercsak a három utas kimegy a folyósóra, összedugják a fejüket, majd újra belépnek a fülkébe, s az egyik közülük mondókába kezd:

– Engedje meg, Főtisztelendő úr, hogy bemutatkozzunk, legalább beszélgethetünk egy sort. Én Vaszari Kolos hercegprímás vagyok¼

– Én Samassa József egri érsek vagyok¼

S a harmadik:

– Haynald Lajos kalocsai érsek vagyok¼

A páter rögtön látta, hogy az akkori idők liberális szellemétől megszállott fiatalok űznek vele gúnyt, ízléstelen és értetlen tréfát, legjobban szerette volna őket kiszórni a fülkéből, ami – testi termetét tekintve – könnyen is megvolna, de tűrtőztette magát, s halálos nyugalommal csak ennyit mondott:

– Nagyon örülök, hogy ilyen finom és előkelő urakkal utazhatom együtt, s ha megengedik, bemutatkozom én is: én, kérem, három szemtelen fráter vagyok.

Mire aztán síri csend lett, s még azt sem mondták, hogy örülnek a szerencsének.

Szaniszló Ferenc, a jó pásztor

Szaniszló Ferenc nagyváradi püspökhöz egy alkalommal segélyért jelentkezett valaki, akit a főpap el is látott bőkezűen. Másnap újra beköszöntött alamizsnáért, amit a titkár, észrevevén, figyelmeztette a püspököt, hogy az előző nap is itt volt és kapott már alamizsnát. A figelmeztető szóra a püspök elhárító mozdulatot tett, és csak ennyit mondott:

– Mi is ettünk tegnap is, ma is. Ne csodálkozzon rajta, ha újra jelentkezett¼

Hoffmann János

A magyar szabadságharc idejében Hoffmann János volt a kecskeméti prépost-plébános. Amikor Görgei seregével Kecskemétre bevonult, a plébánián szállásoltatta el magát, ahol szíves vendégszeretetettel fogadták, sőt a plébános ki is hirdette a templomban hazafias rendeleteit.

Görgei távozása után nemsokára Schlick osztrák tábornokot kellett vendégül látnia, akinek már tudomása volt arról a hazafias készségről, amellyel Hoffmann a magyar vezérnek szolgált. Schlick tehát próbára akarta tenni, s szintén kihirdetni való proklamációt adott át neki, mire azt mondotta a prépost:

– Nagyon szívesen megteszem.

Elcsodálkozott erre az osztrák tábornok, és megkérdezte:

– Hát ön egyformán szolgál nekem is, Görgeinek is?

Mire ez volt Hoffmann válasza:

– Igenis, mert csak egy nyakam van, és azzal spórolni kell¼

Siessünk, Tisztelendő úr! ¼

Lányi József tinini felszentelt püspök, nagyváradi kanonok az 1910-es évek elején Nagyváradról Gyulafehérvárra utazott, hogy a nagycsütörtöki szertartást a beteg Majláth püspök helyett végezze. Nagykedden reggel kelt útra, s az akkori vonatcsatlakozások nem éppen kedveztek a gyors utazásnak, így Békéscsabán csaknem három órát kellett vesztegelnie. Ezt az időt arra használta fel, hogy megnézze az akkoriban felszentelt szép, új templomot, s egyben meglátogassa a templom plébánosát, Nemeskey Andort, akit addig még nem ismert. A vasútállomástól gyalog tette meg az utat a plébániáig, s mivel az eső szemerkélt és féltette a reverendáját a sártól, régi szokáshoz híven, felöltője alá hajtogatta, hogy megkímélje; püspöki kapuceumát is elrejtette, hogy ne keltsen feltűnést az utcán járó-kelők között.

Így érkezett meg a templomba, ahol éppen nagyban folyt a takarítás. Az öreg sekrestyés, Molnár Gyuri bácsi rácsodálkozott az ismeretlen jövevényre, s amikor az hosszabban elidőzött a templomban, még bíztatta is:

– Siessünk. Tisztelendő úr, mert súroljuk a templomot, s mi tagadás benne, kissé útban van¼

Lányi ismerte már hírből az öreg Gyuri bácsit, s tudta róla azt is, hogy igen derék, jó ember, akinek modortalansága mögött korántsem kell tiszteletlenséget keresni, s készséggel engedelmeskedett:

– Megyek, Gyuri bácsi, csak mutassa meg, hol kell bekopogtatnom a plébánios úrhoz.

Gyuri bácsi nagyban készségeskedett:

– Megyek én, Tisztelendő úr, mindjárt bejelentem, mert nem olyan könnyű őhozzá bemenni. Mit mondjak, honnan jött?

– Csak annyit mondjon, hogy itt van egy váradi pap.

Néhány perc múlva már vissza is érkezett Gyuri bácsi, és jelentette:

– Mehet, Tisztelendő úr, a nagyságos úr már várja.

Lányi bekopogtatott, s Nemeskey csak annyiban várta, hogy nem mondta azt neki, hogy ne menjen be. Éppen az ablaknál állt, előtte egy tükördarab, s nagyban sikálta orcáját egy rozsdás borotvával. A jövevény érkeztére hátra sem fordult, csak a válla mögül dobott neki kérdést:

– Hát maga honnan jött?

Lányi rögtön átlátta a helyzet komikumát, s tisztában volt vele, hogy valami fatális félreértés történhetett, s korántsem rontotta el az öreg úr mulatságát:

– Váradról jöttem – adta a választ Lányi.

Nemeskey tovább firtatta:

– Miféle gazdája van magának, hogy nagyhéten engedi csavarogni? Maguknál nem gyónnak ilyenkor a hívek?

– Ó, gyónnak azok, Nagyságos uram, de nekem most egyéb kötelességem van¼

– Mi az az egyéb kötelesség? Káplánnak ilyenkor otthon a helye. Talán gyászeset miatt kellett elutaznia?

– Nem, Nagyságos uram, kisegíteni megyek¼

– Ugyan, hova megy kisegíteni?

– Gyulafehérvárra. Majláth püspök úr beteg, s én végzem helyette a nagycsütörtöki szertartásokat¼

Szegény Nemeskey erre csaknem hanyatt esett, s riadta fordult meg:

– De voltaképpen kihez van szerencsém?

– Én Lányi püspök vagyok. Itt kellett átutaznom, s gondoltam, megragadom az alkalmat, hogy tiszteletemet tegyem¼

Nemeskeyben volt humorérzék, s megjegyezte:

– No, ez remekül sikerült is, s köszönhetem ennek a bolond Gyurinak, aki azt jelentette be nekem, hogy itt van egy váradi káplán. De így van az, ha valaki ilyen fiatalon lesz püspök, hogy mindenki káplánnak nézi.

Néhány perc múlva már Gyuri bácsi is megtudta hogy püspök látogatója volt a templomban, s nagy bocsánatkérések között kérte az engesztelést, mondván, hogy nem tudván elviselni, ha a püspök úr neheztelne rá a tévedésért. Mondani se kell, hogy Lányi jót mualtott a dolgon, s később is szívesen mesélte el.

Néhány hónap múlva Nemeskey Váradon járt, s a káptalansoron haladtában megkérdezte Fetser Antal segédpüspöktől:

– Mondja már, Méltóságos uram, melyik a Lányi püspök úr lakása?

Fetser elnevette magát, és megkérdezte:

– Csak nem a vizitet akarja visszaadni, kedves bátyám?

Nemeskeyt meglepte a kérdés, és csak ennyit dohogott rá vissza.

– Nagy pletykák ezek a papok, azt mondhatom¼

Pipaszóval várt püspök

Széchényi Miklós váradi püspök bérmakörútján Élesdre érkezett. Négyesfogaton vonult be a templom elé, ahol se harangszó, se iskolás gyermekek, se néptömeg nem várta, ellenben arcán széles mosollyal, s kezében hosszú pipával elébe sietett a falu jó öreg plébánosa, Kozics Gusztáv:

– Isten hozta, Kegyelmes uram! Nagyon boldog vagyok, hogy üdvözölhetem¼

A püspököt a nem várt fogadtatás kissé meglepte, és csak annyit mondott:

– Mi az, Plébános úr, Élesden nem harangszóval várják a püspököt, hanem pipaszóval?

S ezzel elintéződött a dolog.

Hogy hívnak, kisleányom?

Ugyancsak gróf Szécsényi Miklós Újkígyóson járt bérmálni. Bérmálás után a plébánia előtt vonult el, s szembejött vele egy fehérruhás kis leányka. Illendőképpen üdvözölte a püspököt, hangos dicsértessékkel odalépett hozzá kézcsókra. A püspöknek roppant megtetszett a leányka bátor viselkedése, maga elé állította a csöppséget, s orcáját simogatva, megkérdezte:

– Hogy hívnak, kisleányom?

A leányka azonban nem felelt, hanem ehelyett zavart pillogással nézett, hol a püspökre, hol a saját plébánosára, Kovács Mártonra. A püspök megbíztatta mégegyszer, hogy szólásta bírja, de a kisleányka kitartóan hallgatott. Erre aztán a plébános akarta megszólítani, s megkérdezte:

– Hát miért nem mondod meg a nevedet, Veca?

Mire a kisleány a világ legtermészetesebb hangján csak ennyit mondott:

– Minek mondjam meg, hiszen most bérmált, és ott hallhatta¼

Bunda és lábzsák

Gróf Széchényi Miklóshoz egy alkalommal valamelyik vidéki plébános jelentkezett kézcsókra, akitől a püspök megkérdezte, hogyan áll a tanyai iskolák hitoktatása. Abban az időben kemény hidegek jártak, s így érthető volt a plébános úr felelete:

– Bizony, Kegyelmes uram, majdnem sehogyan, mert félős, hogy egy-egy ilyen tanyai úton annyira átjár a hideg, hogy utána ágynak esem, és a hívek vasárnap szentmise nélkül maradnak.

A püspök nem szólt rá egy szót sem, hanem másra terelte a szót, s utána meginvitálta papját ebédre. Nagy volt a meglepetése ennek a plébános úrnak, amikor hazaérkezve falujába, alig egy pár nap múltán Budapestről csomagot kapott, s vele magyarázó írást, amelyben egy előkelő pesti cég egy uti bundát és lábzsákot szállít neki gróf Szécsényi Miklós rendeletére. Meg is írta reá a köszönő írást, amely rövid volt, de sokatmondó:

– Mivel a püspökömnek szíve van, nekem bundám van¼

Az Egyház elöljár¼

A váradi káptalannak híres nagyprépostja volt valamikor Tagen János, egyben táblabírája is Bihar megyének. Ebben az időben állottak elő a közgyűlésen azzal az indítvánnyal, amelyet el is fogadtak, hogy létesítsenek megyei közkórházat, mégpedig közadakozásból. Megindult a gyűjtés azonnal. A liberális többség farizeusi tiszteletből nem kevés gúnnyal ezt kiáltozta Tagen János felé:

– Ecclesia praecedit: az Egyház elöljár!¼

Tagen elértette, hogy mire megy a célzás, s hogy őt akarják nagyobb adomány jegyzésére ingerelni, és csak ennyit mondott:

– Tessék csak körözni az ívet és jegyezni reá jó vastag plajbásszal: ezennel ígérem, hogy én a dupláját fogom adni annak, amit az urak együttvéve megajánlanak.

Állta is a szavát, avval a különbséggel, hogy nem kétszeresét, hanem háromszorosát adta meg a másoktól lejegyzett összegnek.

Lehoczky József és Karlsbad

Lehoczky József – bikácsi plébános korában – egészsége kúrálása céljából Karlsbadba készült. Be is fogott kocsisa, hogy a vonatig elfuvarozza Váradra, közben azonban útba ejtették az inándi Markovics kúriát, ahova Lehoczky erősen bejáratos volt. ez a derék örmény familia mindig nagy tisztelettel fogadta a plébános urat, lévén, hogy örmény ember szemében két dolognak igen nagy értéke van: a papnak meg a bivalynak. Bocsánat az egybevetésért, sértő szándék nélkül történt, de ez az igazság.

Lehoczkyt ezúttal is nagyon szívesen fogadták Inándon; ott tartották ebédre, s amíg az ebéd tartott, a házigazda lovaslegényt menesztett a kurtanemesek értesítésére, hogy tudják meg mindannyian, milyen kedves vendég érkezett, akinek szórakoztatására tanácsos lesz összegyülekezni. Mire feketére került a sor, egymás után érkeztek a környékbeli urak, s hamarosan megkezdődött a nemzeti színjáték, a csendes, magyarul a ferbli. S tartott egy óráig¼ két óráig¼ három óráig, egészen estig. Lehoczky egyre sűrűbben gombolkozott, az lett a vége, hogy a hat darab százast, amellyel nekivágott a karlsbadi útnak, szabályszerűen otthagyta. Hihetetlenül rossz lapjárása volt. Amikor az utolsó forinttól is elbúcsúzott, kikiáltott a kocsisnak:

– Fogjál, János, megyünk vissza Bikácsra!

A karlsbadi útból nem lett semmi. A házigazda kikísérte a vendéget, s mielőtt kocsiba szállt volna, úgy búcsúzott tőle:

– Kedves egészségére a karlsbadi feredőzést, Leho-czky uram!

Mire csak ennyi volt a válasz:

– Köszönöm szépen, hasonlóban legyen része, Marha-kovits uram!

Fütyülök a papok fejére

Ugyancsak Lehoczky József, orosházi plébános korában, különböző fogások sikeres alkalmazásával keresztülvitte, hogy megválasztották városi főjegyzőnek egy katolikus urat. Ez nagy vívmány volt a lutheránus Orosházán, s Gábovicsot egy alkalommal a kaszinóban heccelték barátai:

– Te ne beszélj, te a papok cselédje vagy, hiszen téged azok tettek meg főjegyzőnek.

Gabovics mérges lett, s hirtelen kiszaladt a száján egy nem éppen szalonképes kifejezés, amelynek körülbelül ez volt az értelme:

– Hagyjatok nekem békét a papokkal, fütyülök minden papnak a fejére¼

Alig hagyta el ajkát a bűnös kifakadás, nyílott az ajtó, s belépett rajta Lehoczky, a plébános, aki persze hallotta Gabovics kifakadását. Mindenki kíváncsian leste: mi fog történni, vajjon szó nélkül hagyja-e Lehoczky e súlyos sértést, s ha nem hagyja szó nélkül, vajon mit fog mondani? Lehoczky nem jött ki a sodrából, s a felhevült főjegyzőnek mindenki figyelő kíváncsisága közepette csak ennyit mondott:

– Nézze, főjegyző úr! Ha maga fütyül a pápista papok fejére, egyre aránylag kevés jut. De ha a pápista papok fütyülnek a maga fejére, maga már kezdheti is a köpködést¼

A káplán értékei

Kovács Márton újkígyósi plébános a maga korának egyik igen érdekes papi típusa volt. Úri gondolkodású, s házigazdai szíveslátásáról messzi földön ismert valaki. Egy alkalommal csendes vitája támadt káplánjával, aki szelíd szemrehányást tett neki:

– Az a baj, plébános úr, hogy különféle adottságokkal rendelkezünk, s ennek következtében nem tudja értékelni az én jó tulajdonságaimat¼

– Nagyon téved, öcsém – mondta erre Kovács –, nem is hiszi, mennyire értékelem én magát. Ha kell, tanúk előtt is kijelentem, hogy sok hasznát tudnám látni! Anyagi hasznát is¼

– S miképpen érti azt, plébános úr, hogy hasznomat tudná látni?